Szomorú idézetek

~Egymás mellett, mint két idegen, egymásra nézünk, szemünk se rebben, de lelkünkben, szívünkben vérzünk, és az utca végéről mégis visszanézünk..

~Leperegnek az utolsó könnyek, elfelejtjük, hogy volt egy álmunk, a vonatok indulnak és jönnek, de mi nem tudjuk, hogy kire várunk..

~Ne menj még el, ne menj, csak ölelj, még nem búcsúztál el még nem készültem fel.

~Könnyes a szemem, nehezen lélegzem, tudtam, hogy el fogsz menni, valahogy éreztem.

~Gyáván, vakon, részegen futunk át az életen..

~Nehéz elhinni, hogy aki valaha mosolyt csalt, az arcomra, most könnyeket csal a szemembe.

~Érdekes a mai világ! Ha valakinek őszintén elmondod, hogy mit érzel, kinevet, vagy kihasznál! Vagy érzéketlen köcsögnek kéne lennem?!

~És pont azokon a napokon marad rohadtul egyedül az ember, mikor kéne valaki, akivel mindent megoszthat..

~Mindig nézz a hátad mögé.. a barátok onnan döfnek.

~Hogy az ember öregszik, azt egyebek közt azon is észreveheti, hogy gyermekkora földrajzilag megtekintélyesedik. Úgy értem: azok a helyek, ahol valaha játszott, haszontalankodott, átváltoznak: a híres grundból romantikamentes nagyvárosi utca lesz, a kerti udvarra négyemeletes palota épül, és így tovább. Az ember kiszorul emlékeiből.

~Mire kimondtam volna, hogy nem az a fajta lány vagyok, már az voltam..

~A sötétben nem látszanak a könnyek, ezért sírok az éjszaka közepén, mikor csak a plüssmacim látja

~Vannak dacos ajkak, mik soha nem beszélnek, de reggel a könnyes párnák mindent elmesélnek.

~Az ember egyszer csak rádöbben, hogy vége, végleg. Nincs visszaút, érzi az ember. És ekkor jön el a pillanat, mikor felidézzük, hogy is kezdődött, majd rájövünk, hogy már jóval azelőtt, mint gondoltuk volna. Az emberben ekkor tudatosul, hogy minden csak egyszer történik meg, és bármennyire szeretnénk, ugyanaz az érzés már soha nem lesz meg. Soha többé nem érezzük magunkat három méterrel a felhők felett.

~Nincs remény, nincs szeretet, nincs dicsőség, nincs boldog befejezés.

~A legrosszabb érzés nem a magány, hanem az, hogy akit te sosem tudnál elfelejteni, megfeledkezik rólad.

~Feküdj le egyszer csak úgy egymagad, nézz fel az égre, s engedd el magad. Hagyd, hogy a csillagok messze repítsenek, hagyd a szíved, hogy amerre akar, arra vigyen. Öleled át most azt, akit szeretnél, tedd azt, amit amúgy sohasem tehetnél! Mert egyszer lehet csak szabad a szíved igazán, egyszer, egy csillagos éjszakán..

~Amikor egyedül vagyok a sötét szobában, gondolatban gyakran sírok. Mert nem értem az életem, és nem hiszem el, hogy ilyesmikről írok. Hogy az ember, társas lény és mintha mindenkinek lenne egy párja. Úgy érzem, mintha én lennék csak egyedül, aki a nagy őt várja. És ez nem jó nekem, tiltakozom, rossz egyedül lenni. Az ismerkedés, kapcsolat, szerelem, de nem jön össze semmi. Nem érzem magam sikeresnek, pedig sokak szemében az vagyok. De ez a más mércéje, gondolata, nem az enyém, én meg egyedül vagyok

~Szomorú tud lenni, amikor változnak az idők. Amikor elsétálsz valaki mellett, akivel régen órákig tudtál beszélni, most pedig még csak rád sem néz...

~Leperegnek a könnyek, elfelejtjük, hogy volt egy álmunk, a vonatok indulnak és jönnek, de mi nem tudjuk, hogy kire várunk..

~Szeretni könnyű, de feledni nehéz, a szív a múltba ezerszer visszanéz, lehet, hogy könnyen, nevetve búcsúzunk, de nehéz lesz majd, ha újra találkozunk..